Vörösmarty Mihály: A vén cigány (1854) I. elemzés

A vén cigány (1854) I.

• sokan már nem látnak világos, tiszta értelmet a versben, a költő elborult agyának szüleményeként értelmezik
• műfaja: rapszódia
• a képek egymásra vannak halmozva, tiszta logikai kapcsolta nem lelhető fel
• a cím olyan zenészre utal, aki képes elfeledtetni a bánatot
• a refrén a „sírva vigadás” állapotát tükrözi: borral lehet csak ideiglenesen feloldani a gondokat
• a vén cigány azonban lehet az idős Vörösmarty: önmagát buzdítja, önmagát szólítja fel
• saját magát kényszerítette alkotásra még egyszer, utoljára, a halála előtt
• a cigánynak azért kell zenélnie, mert már el is itta a zenéléséért járó pénzt; ugyanez a helyzet Vörösmartynál: ő pedig megkapta már a legnagyobb magyar költő elismerést, neki ezért kell írnia
• a semmittevés különben is értelmetlen
• a halál közelsége is buzdítja őt
• az utolsó nagy erőfeszítésre való felkészüléshez el kell felejteni gondjait
• az utolsó költeménynek olyannak kell lennie, hogy az vegye igénybe a költő minden energiáját, legyen rendkívüli erejű; csak így lehet méltó az emberi katasztrófához
• a 4-5. versszakokban az akusztikai elemek válnak uralkodóvá, a látvány eltűnik
• a saját korának retteneteit párhuzamba állítja a történelem előtti idők nagy tragédiáival (pl. a paradicsom elvesztése)
• a 6. versszakban eltávolodik a földtől
• a hang bizakodóra fordul
• az utolsó versszak már egy eljövendő, jobb világ próféciája
• hirdeti a reményt – azonban meg nem indokolja
• megváltozik a refrén: az új világban igazán lehet örömökről énekelni, nem kell a világ gondjaival törődni